|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 18 találat | lapozás: 1-18 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Köteles Pál 1990. február folyamánÚj folyóirat indult Budapesten, az Erdélyi Magyarság. Azelőtt Brazíliában, majd az USÁ-ban szerkesztettek ilyen címen tájékoztatót, azonban ez a lap most hazatért, az Erdélyi Világszövetség átadta a címhasználat jogát, tájékoztatott Köteles Pál bevezetőjében. Ebben a számban olvasható emlékezető arról, hogy 1958. febr. 21-én Kádár János vezetésével hivatalos küldöttség utazott Romániába. Kállai Gyula 1958. febr. 25-én, Marosvásárhelyen mondott beszédet. Kifejtette: "nekünk semmiféle területi igényünk nincs." Kádár János ugyancsak Marosvásárhelyen elmondta: "Itt laknak magyar származásúak is. A nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában... Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés..." /Nagy Miklós: Magyar áldás a román nacionalizmusra. = Erdélyi Magyarság (Budapest), febr., I. évf. 1. sz., főszerkesztő: Köteles Pál, főszerkesztő-helyettes: Ács Zoltán/1990. május 18.Megjelent az Erdélyi Magyarság /Budapest/ című folyóirat első két száma. Eddig ez a folyóirat csak Nyugaton jelenhetett meg, idén végre hazaérhetett a lap. Az két első szám a múltat és a jelent mutatja be. Kiváló szerzői vannak a lapnak, így Köteles Pál, a főszerkesztő, továbbá Csoóri Sándor, Tőkés László, Szőcs Géza, Beke György, Pomogáts Béla és mások. /(B. E.): Hazatért? = Valóság (Bukarest), máj. 18./1990. május 24.A kolozsvári Egyetemi Könyvtár kifüggesztette az 1988-ban indexre tett szerzők listáját. A 152 szerzőből 9 magyar. Közülük háromnak /Beke György, Fábián Ernő, Molnár H. Lajos/ egy-egy munkája, míg a többinek /Banner Zoltán, Bartis Ferenc, Bodor Pál, Dános Miklós, Köteles Pál és Szőcs Géza/ valamennyi alkotása a tiltott könyvek közé került. - Ez a lista nyilván nem teljes, például az Erdély története sem szerepel rajta. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 24./1991. április 14.Ápr. 13-14-én Erdély múltja és jövője címen tanácskozást tartottak Egerben, melyet az Erdélyi Szövetség szervezett. Előadást tartott többek között Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Murvay Sámuel, az Erdélyi Szövetség Heves megyei elnöke, Tőkés László püspök, Borbély Imre /Temesvár/, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság /Budapest/ főszerkesztője, Nagy Béla /Nagyvárad/, dr. Kapcza Imre /Kolozsvár/, Duray Miklós, a szlovákiai Együttélés elnöke, Balla D. Károly /Ungvár/, Konthur Bertalan, a Nyugat-Európai Erdélyi Világszövetség elnöke, Eva Maria Barki, a bécsi Nemzetközi Erdély Bizottság elnöke, Sebestyén Teleki István /Svájc, Erdélyi Világszövetség/, dr. Jónás Endre /Németország/, Pomogáts Bála, Székelyhidi Ágoston és Bálint-Pataki József /Határon Túli Magyarok Titkársága/. A tanácskozás végén egy felhívást fogadtak el, ezt Tőkés László nem írta alá. A tanácskozásról hírt adott a Romániai Magyar Szó is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), (Bukarest), ápr. 15./ A következő napokban a román sajtóban heves elítélő kampány indult meg a tanácskozás miatt, elsősorban Tőkés Lászlót vádolták. /MTI/1993. március 26.Az Erdélyi Szövetség a falurombolás elleni tiltakozások idején jött létre, ismertette múltjukat Beke György, aki két éve tölti be az elnöki funkciót. Belőlük szakadtak ki a párhuzamos szervezetek. Tervezik az Erdélyi Szövetség Füzetei című könyvsorozat elindítását. Az első három könyv tartalma: Köteles Pál munkáiból válogatnak, Pomogáts Béla ír a kisebbségi kérdésről, majd a különböző autonómiatörekvésekről gyűjti össze Beke György riportjait és mellékeli a dokumentumokat. Nemrég a magyarországi kisebbségvédelmi szervezetek, a Kárpátaljai Kör, a Rákóczi Szövetség, a Hunyadi Szövetség, a Lakatos Demeter Egyesület és az Erdélyi Szövetség létrehozta a Kisebbségvédelmi Tanácsot, hogy közösen lépjenek fel a kisebbségi jogvédelem érdekében. A határkérdésről Beke György megjegyezte, hogy a román parlament felszólította a kormányt, hogy lépjen fel Besszarábia visszacsatolása érdekében, ahol csak 60 százalékban laknak románok, a Dnyeszteren túli területeken pedig kisebbségben vannak. Ráadásul az a vidék soha nem tartozott Romániához, kivéve az Antonescu-korszaknak azt a három évét, amikor katonailag megszállták Transznisztriát. Románia a határrevízió jegyében lép fel Ukrajnával szemben, ugyanakkor más mércével lép fel nyugati határai kérdésében. Beke György hangsúlyozta hogy tisztességes tárgyalással kell megegyezni, amelyek során biztosítják a kisebbségi jogokat, az önrendelkezést. /Magyar-román alapszerződés. = Köztársaság (Budapest), márc. 26./1993. november 23.Az Erdélyi Szövetség Füzetei zsebkönyvsorozat első három kötete napvilágot látott. Az első Köteles Pál /1927-1991/ Erdélyből Magyarországra áttelepedett író, publicista, az Erdélyi Magyarság főszerkesztője írásaiból válogatott, a második Pomogáts Béla Ezredvég című tanulmánya, a harmadik Beke György Egyetlen út: az önrendelkezés címen interjúk, dokumentumok gyűjteménye. Az interjúkban többek között Duray Miklós /Pozsony/, Dupka György /Ungvár/és az erdélyi Borbély Imre gondolatai olvashatók. Az Erdélyi Szövetség Füzeteit a Budapest-Ungvár közös bejegyzésű Intermix Kiadó jelenteti meg. /t. o. j.: Eskütételek az önrendelkezésre. = Új Magyarország, nov. 23./1993. december 1.Székelyhídi Ágoston, az Erdélyi Szövetség elnöke felvázolta a kezdetet. Az Erdélyi Szövetség 1988-ban született, Domokos Pál Péter és Köteles Pál alapította. Akkor Magyarországon és Romániában diktatúra volt. Az Erdélyi Szövetség akkor feladatának tartotta hogy az erdélyi magyarság helyzetét, igényeit közvetítse Nyugat-Európa felé. Az 1989-es változás után úgy látták, hogy nem szabad az erdélyi magyarság helyett gondolkodni. Akkor alakult ki az Erdélyi Szövetség jelszava, hogy mindent az erdélyi magyarságért, de semmit nélkülük. Az Erdélyi Szövetség ma már az Erdélyhez kötődő csoportok, emberek szervezete. Eddig három egri tanácskozást szerveztek, mindhárom Erdély jelene és jövője címet viselte. Az 1993-as egri tanácskozáson a 220 résztvevő közül több mint hetvenen jöttek Erdélyből. Az egri tanácskozáson a belső önrendelkezésről volt szó és a kettős lojalitásról. /Tavaszi Hajnal: Mindent az erdélyi magyarságért, de semmit nélkülük. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 1./1996. március 12.Székelyhídi Ágoston, az Erdélyi Szövetség elnöke nyilatkozatában felvázolta életútját. Nagyváradon nevelkedett, édesapját 1948-ban politikai magatartása miatt kiutasították Romániából, Hajdúböszörményben telepedtek le, majd Debrecenben járt egyetemre. 1955-től közölt irodalmi ismertetéseket, ő mutatta be először Sütő Andrást a debreceni Alföldben. Eddig mintegy száz hosszabb-rövidebb írása és egy riportkönyve jelent meg Erdélyről. Stefan Pascu akadémikussal, Ceausescu történészével 1985-ben éles vitát folytatott Erdély nemzeti jellegéről, a vitairatok egy része az Alföldben jelent meg. Köteles Pállal 1988 novemberében megalapították az Erdélyi Szövetséget, majd 1989 tavaszán Bajkó Mátyással elindították az Erdélyi Tükör folyóiratot, Debrecenben. Idén a nyolcadik évfolyamot kezdték. A folyóirat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen működik, főszerkesztője Bajkó Mátyás, a neveléstudomány és az oktatástörténet tudósa. A szerkesztőbizottságban Beke György, a nagyváradi művelődéskutató Indig Ottó és mások dolgoznak. /Hajdú-Bihari Nap (Debrecen), márc. 12./1998. március 5.Márc. 15-e közeledtével a román nacionalista pártok és szervezetek körében egyre több magyarellenes megnyilvánulás tapasztalható. Se szeri, se száma az "objektív" történelmi visszapillantásoknak, amelyek elítélik a "vérengző" magyar forradalmárokat. A kolozsvári Adevarul márc. 4-i száma egyenesen rasszistának nevezi Daday Loránd erdélyi írót, aki Désen született és ott is alkotott élete nagyobb részében. Emlékére, születése századik évfordulóján, 1993-ban emléktáblát akart elhelyezni Désen, a Daday-ház falára az RMDSZ. Az emléktábla elhelyezését nem engedélyezték, arra hivatkozva, hogy valaki kiderítette: Daday Loránd Dücső Csaba álnéven írt egy román-ellenes könyvet a Horthy-korszakban Nincs kegyelem! címen. Most újra erről cikkezett a magyarellenes sajtó. Valójában ez az egész kitalálás, nincs semmi alapja. Kántor Lajos elmondta, hogy a Dücső-ügy a nyolcvanas években kezdődött, a hírhedt Lancranjan-üggyel, akkor röppent fel Dücső Csaba neve. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./ Daday Loránd /Beszterce, 1893. nov. 6. - Dés, 1954. júl. 23./ Lancranjan hírhedt könyve /Cuvint despre Transilvania/ 1982-ben jelent meg. A nacionalista írást először Köteles Pál utasította vissza a Tiszatáj 1982/9-es számában, ez az írás azonban nem felelt meg a hivatalos kommunista, aczéli köröknek, ezért a párt jóváhagyásával Száraz György reagált /jóval visszafogottabban/ a Valóság 1982/10-es számában, ez a tanulmány kibővítve Egy furcsa könyvről /Magvető Kiadó, Budapest, 1983, Gyorsuló idő sorozat/ címmel látott napvilágot.2001. január 24.A Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó a Millennium jegyében könyvsorozatot indított útnak A magyarokhoz címmel. Eddig két kötet jelent meg - egy vers és egy prózaantológia - a Nemzeti Kulturális Alap Könyvtári Szakmai Kollégiumának támogatásával. Az erdélyi vagy erdélyi származású szerzők között van Beke György (Kodály-intelem), Köteles Pál (Magyarország - európaiság), Lőrincz György (Márton Áron mítosszá lett élete, Tamási, te csillag!), Nagy Zoltán (Az erdélyi magyar művészet kisebbségi élete), Székedi Ferenc (Maroknyi székely) és mások. /Guther M. Ilona: A magyarokhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 24./2004. május 26.A napokban újabb mellszobrot avattak Gyulafehérváron, Ion Lancranjan, a közeli Marosváradja szülötte, a hírhedt regényíró mellszobrát, Rebreanu, Caragiale, Eminescu, Cosbuc, Goga közvetlen szomszédságában. A városban van még a Nagy-Románia megvalósításában döntő szerepet játszó személyek igen nagyszámú mellszobor-csoportja. Azonban az egykori magyar város fényes történelmi múltját távolról sem jelképezi semmiféle emlékmű a város terein, parkjain. Bethlen Gábor, a Báthoriak, a Rákócziak, továbbá Batthyány Ignác, és nem utolsósorban Márton Áron mindenképpen maradandóbban járultak hozzá a város hírnevének öregbítéséhez, mint egyesek a fent említettek közül. /Újabb szobor Gyulafehérváron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 26./ Ion Lancranjan hírhedt magyarellenes könyve, a Cuvint despre Transilvania /=Vallomás Erdélyről/ 1982-ben jelent meg. Az Ellenpontok erdélyi szamizdat 3-as száma reagált rá, elítélve a könyvet. Magyarországon Köteles Pál utasította vissza a Tiszatáj /Szeged/ 1982/9-es számában, majd Száraz György a Valóság /Budapest/ 1982/10-es számában. Száraz György tanulmánya kibővítve megjelent Egy furcsa könyvről /Magvető Kiadó, Budapest, 1983, Gyorsuló Idő sorozat/ címen.2007. április 24.Köteles Pál /Nagyvárad, 1927. ápr. 24. – Budapest, 1991. dec. 13./ emberjogi harcos volt, a nyolcvanas évek egyik markáns publicistája, a diktatúrával szembehelyezkedő, egyszersmind előle menekülni kényszerülő erdélyi írók (mint Beke György, Páskándi Géza) szellemi és politikai fegyvertársa. Ma is időszerű gondolata: „A politika-csinálók önmagukat is megbecsülnék azzal, ha azokra is odafigyelnének, akik alkalmatlanok ugyan pártfegyelemre s aláíró gyakorlatozásra, de gondolkodásukkal a nemzet jövőjéért felelősséget éreznek, s cselekvésüket a jövő szükséglete határozza meg. Ez a csöndes küzdelem néha szélmalom elleni harcnak tűnhet. ” „A nemzet jövőjének elkötelezettjei. Itthoni, s határon túli magyarokért. ” Köteles Pál Nagyváradon tanult, Kolozsváron három félévet hallgatott a Bolyai Tudományegyetem filozófia-lélektan szakán, 1946-tól már újságíróként dolgozott (Új Élet, Fáklya), 1950-ben letartóztatták, s hamis politikai vádak alapján elítélték. Volt azután segédmunkás Vajdahunyadon, építésztechnikus Váradon, ismét újságíró a Munkáséletnél. 1977-ben áttelepült Magyarországra, s az Alföld /Debrecen/ folyóirat szerkesztőségében helyezkedett el. 1988-ban jelent meg Búcsú Erdélytől című regénye. Az „erdélyi kérdést” megpróbálta a steril magyar közélet középpontjába állítani, és ezt az 1990-ben indult Erdélyi Magyarság című, általa főszerkesztett folyóirat jórészt erdélyi munkatársi körének segítségével sikerült is ideig-óráig fenntartania. /(bd): Eljött-e már az értés szabadsága? = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 24./2011. május folyamán�?rtekezés a Határon Túli Magyarok HivatalárólBálint-Pataki József Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án Neve több volt, mint áruvédjegy- a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl címmel tartott értekezést. Elõadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük. Neve több volt, mint áruvédjegy (szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl) A X. Jakabffy konferencia* szervezõjének tett vállalás szerint az elõadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményrõl, melynek neve - remélem hinni, hogy nemcsak szerintem - több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás elõkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelõs magyarságtudata tette lehetõvé. Olyan kormányhivatalként mûködött, mely öt egymást követõ kormányzat alatt, a természetesnek tekinthetõ hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntõ mértékben, éppen neki köszönhetõen, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelõ intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta. Hogy ezt megtette, abban a felelõsség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelõsök sokkal szélesebb körben keresendõk. E döntés elõkészítésében, konok és kitartó következetességgel közremûködtek sokan Magyarországon - egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplõje, szereptévesztõ szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt- a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erõire gondolok, hisz ez értelemszerûen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthetõ. Igen, azoknak a szomszédos államokban élõ egyes magyar közszereplõknek a felelõssége jut eszembe, akik, - ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nõttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra - a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát. Több mint jelzésértékûnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentõsebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezetõ: Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának -n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetõje pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna. (Info Rádió 2006. június 13.) �?rdemes, bár kissé keserû visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntetõ, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetébõl, a VMSZ-bõl kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és �?j Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁ�?RT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendõkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy elõadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem - bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila másolás után rohanok -, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon. I. Az elõzményekrõl: Csak látszólag kezdem messzirõl, de fontosak az elõzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelõtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvõ nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül: - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelõssége az egyetemes magyar nemzet iránt; - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; - nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; - Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye. Miért gondolom így? A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebbõl származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkõ Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernõ, Raffay Ernõ, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán - viszonylag hamar - bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelõsségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer - melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán. A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erõteljes megjeleníthetõségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon - talán elég erre vonatkozóan idézni Szûrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka -'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyûlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-tõl HTMH, A határon túli magyarságért Alapítvány, melyrõl még Németh Miklós kormánya 2015. július 31.Hivatalosan is mártírtelepülés lesz MezőbikácsAugusztus 2-án, vasárnap Mezőbikácson ünnepi megemlékezés keretében hivatalosan kis kimondattatik, hogy a települést mártírrá nyilvánítják az 1949. augusztus 2-ai vérengzés miatt. Ekkor a kommunista uralom és a rettenetesen elnyomó rendszer ellen fellázadó falubeliek közül a karhatalmi szervek négy embert, köztük a plébánost kivégezték, és további tizenöt családot deportáltak. A román képviselőház plénuma május 27-én egy ellenszavazattal elfogadta azt az RMDSZ-kezdeményezést, amely Mezőbikácsot a kommunista ellenállás mártírtelepülésévé nyilvánítja. „A jogszabály egyfajta morális jóvátételt nyújt az állam részéről azoknak, akik életüket áldozták, vagy anyagi javaikat vesztették el a kommunizmus elleni küzdelemben” – mondta a törvény kihirdetésekor Szabó Ödön parlamenti képviselő, a jogszabály kezdeményezője. A Szövetség Bihar megyei politikusa felelevenítette, az Arad megyei Seprősőn 1949. július 31-én a kommunista rendszer ellen lázadtak fel az ott élők, két nappal később, augusztus 2-án pedig a Bihar megyei Mezőbikácson történt meg ugyanez, ahol az akkori kommunista diktatúra nevében működő hatóságok által alkalmazott rendfenntartás négy emberéletet követelt, illetve tizenöt családot telepítettek ki. Kivégezték Iványi György plébánost, továbbá Bejan Petrut, Bucskó István és Turcuţ Petrut. A szomorú 1949-es eseményekről idén is megemlékeznek a településen. Augusztus 2-án, vasárnap ünnepélyes megemlékezés keretében hirdetik ki Mezőbikács mártírtelepüléssé nyilvánítását. A megemlékezés programja a következő: 10.00 óra – szentmise a római katolikus templomban; 11.00 – a Hivatalos Közlönyben megjelent törvény díszkötésének átadása, majd ünnepi beszédek; 11.20 – főhajtás és koszorúzás az emlékműnél; 11.45 – a törvény átadása az ortodox egyház képviselőjének; 12.00 – a mártírtelepülést jelző tábla leleplezése és megáldása a település bejáratánál; 12.30 – szeretetvendégség. Szabó Ödön korábban kifejtette, hogy az államnak kötelessége legalább morálisan enyhíteni a kommunista diktatúra által okozott sérelmeken: „Az RMDSZ célja az volt, hogy a jogszabály rendelkezzen arról, hogy a Bihar megyei Mezőbikácson is áldozatokat követelt a diktatórikus rendszer. Az elfogadott törvény értelmében, idén már hivatalos keretek között is megemlékezhetnek a helybéliek az 1949-es eseményekről, illetve a törvényt az állam egyfajta bocsánatkérésének is fel lehet fogni. Kezdeményezésünket számos román párt képviselője is támogatta”. Mezőbikács azonban nem pusztán az 1949-es mészárlás miatt mártírtelepülés, hanem egy öt évvel korábbi gyilkosságsorozat miatt is. 1944. szeptember 27-én egy még több áldozattal járó tragikus esemény történt: egy román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Bár a halállistájukon 80 személy szerepelt, végül „csak” 7 személyt állítottak elő és végeztek ki. A sortűz áldozatai: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (cigányzenész), Takács Mihály (bíró) és Varga György – emlékeztetett az esetre a mártírtelepüléssé nyilvánításkor Szilágyi Aladár közíró, az Erdélyi Riport munkatársa. 2004-ben Kupán Árpád nagyváradi helytörténész emlékezett meg a mezőbikácsi eseményekről a Reggeli Újságban. A neves váradi szerző írását teljes egészében alább olvashatják. Azért látjuk indokoltnak az újraközlést, hogy felelevenítsük azokat az eseményeket is, amelyekről mind a mai napig nehéz beszélni, ezt ugyanis sokkal nehezebb elfogadnia a többségi nemzetnek. Borsi Balázs A mezőbikácsi sortűz – amiről még ma is hallgatunk Szeptember 27. a mezőbikácsi tragédiának az évfordulója. 1944. szeptember 27-én, a második világháború végéhez közeledve hét, szintén ártatlan civil személyeket végeztek ki ebben a kis bihari faluban. Rájuk még azt sem lehetett ráfogni, hogy szembeszálltak volna a hatalommal. Nekik egyetlen vétkük az volt – akárcsak a gyantaiaknak, magyarremeteieknek, hogy csupán a Bihar megyei áldozatokat említsük meg –, hogy más nyelven beszéltek, mint a négy év múltán visszatérő új honfoglalók. A bikácsi történetet még a gyantainál és remeteinél is nagyobb elhallgatás, titkolózás övezte és övezi még ma is, ami megnehezíti, hogy a meglévő bizalmatlanságok, félelmek, sőt ellenségeskedések megszűnjenek. Pedig szükség van az emlékezésre, a kényesnek számító kérdések felvetésére, az igazság kimondására. Nem azért, hogy a behegedt sebeket tépjük fel, hanem hogy megszabaduljunk végre az igazságtalanul reánk sütött bélyegtől. „Kibeszéljük szorongásainkat, elűzve ezzel éjszakáinkból, álmainkból, de lelkünkből is a rémet. Ha tovatűnnek a rémek, s nem lesznek titkolt és kimondatlan gondolataink egymás előtt, talán felnövekszik a nyelvi, tapasztalati, pszichológiai korlátokkal szétzilált bizakodás és bizalom is. Egymás iránt. És akkor hátsó gondolatok nélkül és a kölcsönös becsülés érzésével gyűlhetünk össze a mindenkori közös örömre.” Ezeket a nemes gondolatokat Köteles Pál Gyantán született író fogalmazta meg a Hotel Kárpátia című regényének utószavában. Ez a nem eléggé ismert mű 1989-ben jelent meg Magyarországon, és az 1944 szeptemberében Gyantán kivégzett 47 áldozat emlékét idézte föl, a szépirodalom eszközeivel, az események tényszerű, objektív bemutatásával. Mivel a bikácsi sortűz összekapcsolható – legalábbis kronológiailag – a gyantai mészárlással, röviden felidézzük ezt a történetet is. A második világháború utolsó napjainak egyik legtragikusabb eseménye a Szalonta–Arad vonalon zajlott. 1944. szeptember 13-án a magyar honvéd csapatok betörtek Dél-Erdélybe, elfoglalták Aradot, előnyomultak a Fekete-Körös völgyébe is, megszállták Gyantát, majd a Vaskoh környéki Biharlonkához érve szembetalálták magukat a szovjet hadsereg hatalmas túlerejével, és kénytelenek voltak visszavonulni. Feladták Gyantát, majd Aradot is. Ezek a hadműveletek mindkét fél részéről jelentős emberáldozattal jártak. A honvédsereg után nyomuló harmadik hegyivadász román hadosztály katonáinak egyes osztagai nagyszámú környékbeli önkéntes kíséretében bevonultak Gyantára, s a békés lakosságon töltötték ki bosszújukat. Legyilkoltak 47 személyt, gyermekeket, fiatalokat, öregeket, nőket, férfiakat vegyesen. Ezenkívül sok személyt megvertek, asszonyokat, lányokat megbecstelenítettek, gyújtogattak, romboltak, pusztítottak, raboltak. Hasonló eseményekre került sor a Belényes menti magyar falvakban, Magyarremetén 36 személyt gyilkoltak meg, az onnan elmenekült 6 férfit a kivégzés színhelye felé vezető úton ölték meg. Kishalmágyon és Szentmihályon 6–6 személyt, de itt csak férfiakat, fiatal fiúkat végeztek ki. Mezőbikács sem kerülhette el a tragédiát, mivel a közelében húzódott az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó, 1940-ben a bécsi döntéssel megszabott határ. Bikács Magyarországhoz került. Már a szeptember 13-i magyar előnyomuláskor is voltak a falu határában harcok. A mezőbikácsi római katolikus parókai halotti anyakönyvében három magyar katona, egy honvéd és két szakaszvezető neve szerepel, azzal a bejegyzéssel, hogy a románok elleni harcban estek el, s ott temették el őket. Egyébként akkor még a harc valamennyi áldozatát az ortodox és a katolikus pap közös szertartással parentálta el, s a román áldozatok a görögkeleti temetőben nyertek végső nyugodalmat. 1944. szeptember 27-én egy előre nyomuló román katonai osztag és az őket kísérő, katonaruhába bújt „önkéntesek” lepték el a falut. Itt, lévén a lakosság vegyes összetételű, tömegmészárlásra és nagyobb atrocitásokra nem került sor. Állítólag az önkéntesek között volt egy, korábban a faluból elmenekült személy, aki egy 80 nevet tartalmazó listát hozott magával azokról, akiket meg kell büntetni a magyar impérium alatti magatartásukért. Végül „csak” 7 személyt állítottak elő, köztük a falu bíróját és egy cigány zenészt (aki úgymond irredenta nótákat játszott). Az előállítottaknak nem volt semmi felróható bűnük, nem is folytattak ellenük semmiféle eljárást, ki sem hallgatták őket, csupán magyarságukért lettek az elvakult nemzeti gyűlölet áldozatai. Így az ő értelmetlen pusztulásuk még fájdalmasabb, még tragikusabb a háborúban elesettekénél. A hátramaradt családtagok fájdalmát és bánatát az is fokozta, hogy nemcsak nem kaptak soha kárpótlást, beismerést, elégtételt, de még beszélni sem beszélhettek tragédiájukról. Ha most felidézzük emléküket, abban reménykedhetünk, hogy ezt a fájdalmat „békévé oldja az emlékezés”. A sortűz áldozatai a következők voltak: Fehér Miklós, a Hoffmann családból apa és fia, Orosz György, Rostás Biri (a zenész), Takács Mihály (a bíró) és Varga György. A háború után Ambrus Péter, a Magyar Népi Szövetség nagyváradi és Bihar megyei tagozatának elnöke kezdeményezte a faji gyűlölködésből végrehajtott vérengzések vétkeseinek perbe fogását. Magánnyomozást folytatott, kihallgatási jegyzőkönyveket vett fel, névvel ellátott és névtelen vallomások tömegét gyűjtötte össze. Előbb a bukaresti kormánytól, majd a legfőbb ügyésztől is kérte a bírósági eljárás megindítását – mindhiába. Végül a Nagy Nemzetgyűléshez, az akkori román parlamenthez fordult panasszal, minden eredmény nélkül. Ambrus Péter nem sokkal halála előtt bízta a közel ezer oldalnyi gyűjteményét falubeliére, az író Köteles Pálra. Ebből az anyagból írta ő meg a Hotel Kárpátiát, még 1980-ban, de Magyarországon is csak 1989-ben láthatott napvilágot a regény. Ma már nálunk sem számít tabunak ez a kérdés. Az események 50-ik évfordulóján, 1994-ben a bukaresti televízió magyar adása bemutatta Boros Zoltán Gyanta című dokumentumfilmjét, melyben a túlélőkkel készített interjúk alapján idézte fel a tragédiát. (A filmet a Duna Televízió Fekete vasárnap címmel vetítette a gyantai népirtás 60. évfordulóján, pénteken.) 1995-ben az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Politikai Főosztálya egy fontos dokumentum-kötetet adott ki, Fehér könyv az 1944 őszi magyarellenes atrocitásokról címmel. (Ebben sincs szó a bikácsi sortűzről!) A könyv előszavában a felelős kiadó Bodó Barna így fogalmazott: „(…) Mondassék ki, hogy az erdélyi magyar nem vérengző, nem idegengyűlölő és nem fasiszta. Nem barbár. (…) Mondassék ki végre a történelmi igazság olyan ügyekben, amelyekben évtizedeken át csak a hatalmi nacionalizmust alátámasztó félrevezetések kaphattak nyilvánosságot. (…) Mondassék ki a mi igazunk is”. E bátor gondolatok megfogalmazása óta újabb kilenc-tíz esztendő telt el (írta e sorokat 2004-ben a szerző – szerk. megj.). Elmondhatjuk, hogy azóta némi haladás ezen a téren is tapasztalható. Szeptember 25-e óta emlékmű áll Gyantán. Ma már legalább nem vitatja a többség jogunkat az emlékezésre, az áldozatok iránti kegyelet lerovására. Az az idő viszont – melynek eljövetelére Köteles Pál idézett szövegében vágyakozott – még most sem jött el. Továbbra is vannak tiltott és ki nem mondott gondolataink egymás előtt, nem tűnt el a gyanakvás, a bizalmatlanság, sőt az igazság kimondásának félelme sem. Mezőbikácson még ma is tabu az 1944. szeptember 27-i sortűz, s azok, akik tehetnének valamit az igazság kimondásáért, az áldozatok emlékének megbecsüléséért, felidézéséért, gyávaságból vagy megalkuvásból ezt még ma sem vállalják. Kupán Árpád (Reggeli Újság, 2004. szeptember 29.) Reggeli Újság (Nagyvárad) 2016. április 9.Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok. Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá. 1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445. (Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában) CS. NAGY IBOLYA (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 16.Azok a sötét nyolcvanas évek 3. (A magyartalanítás módszertana)1988 áprilisában Nicolae Ceauşescu bejelenti, hogy az országban 2000-ig végrehajtják az ún. település-szisztematizálási tervet, amelynek során mintegy hét-nyolcezer falut felszámolnak. Az erdélyi városok jó részének ősi városmagjait már következetes munkával eltüntették (többek között a szisztematizálás áldozata lett Arad, Csíkszereda, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Segesvár, Szatmárnémeti, Zilah régi városmagja), s nem a tervet tették félre, nem a szándék változott, most is az idő lett kevés ahhoz, hogy ez a folyamat minden magyar várost érinthessen: egyáltalán, hogy a diktátor általános, végső megoldása, „Endlösung-terve” megvalósulhasson. Júniusban Bukarest egyoldalú döntéssel bezáratja a kolozsvári magyar főkonzulátust. A személyzetnek 48 órán belül el kell hagynia az épületet és Románia területét. (Az ok: az előző napi „románellenes”, „nacionalista és soviniszta” budapesti demonstráció.) Ezen a napon és a rá következőkön a román határőrök indoklás nélkül visszafordítják a magyar turisták döntő többségét a magyar–román határról. Júliusban a bukaresti külügyminisztérium közli, hogy 48 órán belül ki kell üríteni és át kell adni a Magyar Kultúra Házát. Törvény születik, hogy Hargita megyéből 1100 X. osztályt végzett diákot kell átirányítani a Regátba, míg onnan 940 diákot fogadni. További törvény, hogy a szaklíceumokat pártoló vállalatoknál – duális képzés – kötelező öt évet dolgozniuk a végzetteknek. A tanügyminisztérium továbbá Maros megyéből 1451, Kolozs megyéből 1730, Hargita megyéből pedig mintegy 1400 magyar diákot kíván zömében Kárpátokon túli és teljes egészében román középiskolákba kényszeríteni. A többi megyét illetően hasonló a helyzet. Azok a magyar diákok, akik nem jutottak be a szakiskolák XI. osztályába, csak román és zömében Kárpátokon túli iskolákban folytathatják tanulmányaikat. Amennyiben ezt valaki nem vállalja, nem tanulhat tovább (azaz nem tanulhat estin, és nem jelentkezhet újra a következő évben), tehát nem tudja megszerezni a középiskolai végzettséget. Augusztusban a magyarországi Nagylétánál átszökik Magyarországra egy 72 fős csoport. A határőrizeti hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 személyt megbilincselve visszaadnak Romániának. A visszaadott szökevényeket megverik a román határőrök, majd szabadon engedésük után kötelesek jelentkezni a Securitatén. Augusztus 28-án Aradon tárgyal Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceauşescu, az RKP főtitkára, államelnök. A találkozót a magyar pártvezetés számos tagja ellenzi, Grósz mégis elmegy tárgyalni, a helyszínt is a román fél jelöli ki. A tárgyaláson Ceauşescu minden magyar felvetést, javaslatot visszautasít. A magyar főtitkár mindenben visszakozik, és a közös közlemény is a román javaslat alapján készül el. A találkozó valójában román diplomáciai siker. Szeptemberben hatvanhét pedagógust helyeznek Hargita megyébe, ebből csak egy magyar nemzetiségű. Az év folyamán közel tízezer magyar nemzetiségű román állampolgár marad útlevéllel Magyarországon vagy szökik át oda a zöldhatáron. A nyolcvanas évek végére drámai magyar közoktatási és persze felsőoktatási helyzet alakult ki, emigráló értelmiséggel és külhoni, főleg anyaországi magyar egyetemekre pályázó, haza többet aligha térő diákokkal. A cenzúra „fölszámolása” után megerősödik az öncenzúra. Sütő András naplói, kivált a Szemet szóért (1993), a kisebbségi intézmények, jogok letarolása elleni értelmiségi-közösségi vagy épp saját személyes tiltakozásainak, beadványainak, a diktátornak, pártvezetőknek írt levelek tucatjainak tárhelyei: a szövegekben kódolt eredménytelenséggel. Mert ahogy az Imamalom című jegyzetben olvassuk például: „1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest. Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.” E naplók, a Heródes napjai is, megrendítő látleletei ennek az évtizednek, „erdélyi magyarok sorsából kiszakadt sírás, panasz, fájdalom az exodus kezdetén, majd annak felerősödött sodrában. Emberi, közösségi sérelmek jegyzőkönyvelése.” Az életük a kivándorlás és helyben maradás fájdalmas konfliktusának színterévé válik – mondja az író. Az 1989. decemberi forradalomig – Sütő András csak diktatúradöntésnek hívja – hátralévő hónapokban újabb ezrek hagyják el az országot. A megrendülés alapvető élménye nélkül (Bertha Zoltán) erről az időszakról, a nyolcvanas évekről beszélni nem lehet. Az irodalom szinte egyetemes „szenvedéshangulatot” tükröz, „a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság érzületeit szuggeráló hanghordozás, a szorongást, a félelmet, a rettegést, a kínt sugárzó rezignáció, az erőszak, a megalázás, a kegyetlenség emberi-lélektani viszonyrendszereit leképező” elemeit. Számos író Magyarországra emigrál, például Köntös Szabó Zoltán, Kocsis István, Köteles Pál, Tamás Gáspár Miklós, Hervay Gizella, Láng Gusztáv, Bodor Ádám és mások; sokuk csak Magyarországon jelentetheti meg műveit, például Kányádi Sándor, Sütő András, Beke György, s Farkas Árpád versei, a kevés, amit ír, zömmel magyarországi lapokban látnak, láthatnak napvilágot. A hajdani Megyei Tükör „szabadcsapatának” több tagja, Csiki László, Vári Attila, Tömöry Péter és Czegő Zoltán is emigrál (az 1988-ban kitelepült költő-író 22 év után visszatér Sepsiszentgyörgyre). „Badar álmaink közt, magunkra hagyatva”, írja Bogdán László (Utazás a Koronán) egy kései, Farkas Árpád hatvanadik születésnapját köszöntő versében. Farkas Árpád ezekben az esztendőkben költőként alig-alig szólal meg, inkább fordít, több szerzőtől is: a közlési jogtól időszakosan épp megfosztott, így az évben csak magyarul megjelenő Ana Blandianától (1985), Marin Sorescutól (1987), Adrian Popescutól (1990). 1998-ban – talán a lélek enyhültéért – gyermekverskötetet ad ki. 1985-ben a Magvető megjelenteti A befalazott szószék című, válogatott verseket tartalmazó kötetét, a Magyarországra visszatért Püski Sándor 1991-ben A szivárgásban címmel egy újabbat: egy fejezetnyi (Szárnyas kövek) új verssel, majd a 2002-es Erdélyi asszonyokban s a Válogatott versek (2012) lapjain is találkozni néhány új költeménnyel. 1993-tól Farkas Árpád elvállalja a Háromszék főszerkesztését, s 2011-ig, tizennyolc éven át irányítja a lapot. A lap – melynek nem kinevezett, hanem megválasztott főszerkesztője – „rendre elnyerte a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Művészetért Alapítvány díjait és a Bocskai-emlékérmet, Árpád fejedelem- és legutóbb a Bethlen Gábor-díjat a Kárpát-medence talán máig egyetlen, minden hatalmi szférától független, az erdélyi magyar sajtópaletta legnagyobb példányszámú napilapjaként. Kiváló munkatársakkal együttműködve, persze, a számos egyéni teljesítményért járó sajtódíjjal kitüntetett, csak nemrég elhunyt Sylvester Lajossal, Áros Károllyal, Simó Erzsébettel, valamint Bogdán Lászlóval, Kisgyörgy Zoltánnal, hosszan sorolhatnám a legfiatalabbak, Farcádi Botond főszerkesztőutód, Farkas Réka, Mózes László, Szekeres Attila, Váry. O. Péter és társaik nevét, s megnyugtat, hogy stafétaátadáshoz jó és erős szellemiségű, az autonómiaküzdelmet is bátran fölvállaló lapcsináló utánpótlást hagyhatunk örökül” – jegyzi meg utólag Farkas, szomorúan téve hozzá, hogy a Háromszék az egyetlen igényes, nagy példányszámú napilap Erdélyben, mely az RMDSZ magyar adófizetők pénzéből is e célra létesített Communitas Alapítványától évek óta fityingnyi támogatást nem kap. (Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában) CS. NAGY IBOLYA Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 27.25 éve történt – Az 1991-es egri tanácskozás Erdély sorsáról és a román hisztériakeltésNegyed évszázada, 1991. április 13-án és 14-én került megrendezésre az Erdélyi Szövetség szervezésében az „Erdély múltja és jövője” című nemzetstratégiai konferencia Egerben. Az előadók között olyan jeles személyiségeket találunk, mint Beke György, az Erdélyi Szövetség elnöke, Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, Borbély Imre, későbbi RMDSZ elnökségi tag és parlamenti képviselő, Köteles Pál, az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője, Duray Miklós, a felvidéki, keresztény-demokrata irányultságú pártszerű szerveződés, az Együttélés elnöke, Balla D. Károly, kárpátaljai író, Eva Maria Barki, emberjogi aktivista, Sebestyén Teleki István az Erdélyi Világszövetség képviselője, Pomogáts Béla és Székelyhidi Ágoston irodalomtörténészek. A tanácskozást követően hatalmas kampány indult a román médiában úgy általában a magyarság ellen. Ez volt a marosvásárhelyi pogrom után talán a legnagyobb hangulatkeltés, amikor a vízcsapból is a magyar irredentizmusról szóló hamis propaganda csorgott. Külön érdekessége az esetnek, hogy legfőképpen Tőkés Lászlót támadták, aki alá sem írta a zárónyilatkozatot, mivel akkor még őszintén hitt a megbékélés lehetőségében, az erdélyi magyar politika egységességében és a mérsékeltnek nevezettek kollaboránsok magyar elkötelezettségében. S persze a zárónyilatkozat sem tartalmazott olyan kitételeket, melyek Magyarország területi követeléseire vonatkoztak volna. Ha végigtekintünk a rendszerváltás óta eltelt bő negyed évszázadon, azt láthatjuk, hogy meglehetősen esetleges, hogy épp mikor csinálnak a románok ribilliót valamiből, logikát ebben nehéz keresni. Illetve keresni még-még lehet, sőt, érdekes szellemi kihívás, találni viszont aligha. Amikor a Horn kormány összehívta az első magyar-magyar csúcstalálkozót 1996 nyarán, hatalmas égzengés volt, óriási diplomáciai botrány, a szomszédokkal való, akár a magyar érdekek feladása árán történő „megbékélést” abszolút komolyan vevő Horn Gyula és a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori vezetője Lábody László csak a fejét kapkodta, hogy mi lelte a bukaresti utódkommunista kollegákat. Két évvel később, amikor Orbán Viktor 1998-ban, a kormányalakítást követően azzal kezdte első mandátumát, hogy lényegében megismételte Antall József felelősségvállalását a határon túli magyarok felett, rámutatva arra, hogy Magyarország és a magyar nemzet határai nem esnek egybe s azt is hozzátette, hogy az ő kormánya nemzet kormánya lesz, Bukarest csendben maradt. Akárcsak a magyar-magyar csúcs intézményesítésének, a Magyar Állandó Értekezlet megalakításénak idején. Hasonló példák oda-vissza idézhetők. Persze tudni lehet, hogy akárcsak Németországban (amint azt Udo Ulfkotte részletesen leleplezte) és általában a demokratikusnak mondott világban, Bukarestben is kézivezérelt a sajtó, működik az eligazítás, a háttérben döntik el, hogy valamiből kázust kell-e csinálni vagy sem. Az érdekes az, hogy nehezen követhető, hogy mikor miből lesz és miből nem lesz kázus. Annyi megállapítható, hogy amíg az RMDSZ 1996-ban kormányra nem lépett, lényegében a téma állandóan melegen volt tartva, volt egy permanens uszítás a román médiában, amit időnként mesterségesen, különböző ürügyekkel felcsavartak. Miután az RMDSZ-t Szőcs Géza örökbecsű kifejezésével élve domesztikálták (hadd idézzük szó szerint a kormányzati szerepvállalásról szóló tanulmány rendkívül találó sorait: „domesztikáltság, vagyis háziállatosítottság, meghunyászkodóvá szelídítettség. A karámban tartott jószág domesztikált: a gazda kedve szerint nyírja, feji, beletörli a lábát, alkudozik a bőrére, koponyáját az egykor félelmetes szarvakkal kifüggeszti a portája fölé.”) az alapjáratú uszítás alábbhagyott s csak egyes esetekben, ismét sztochasztikusan lángolt fel, érdekes módon nem mindig, akkor, amikor vártuk volna. A Trianon filmből botrányt csináltak, viszont a Székely Szabadság Napjának első nagy felvonulásából nem igazán. Akkor csak alsó hangon berzenkedtek. Annyi minden esetre megállapítható, hogy az 1923-ban alkotmányszinten rögzített célprogram, az egységes, (értelemszerűen kisebbségek nélküli) homogén nemzetállam megteremtése továbbra is fontos prioritása a román politikának. Ebben pedig a pszichológiai hadviselés fontos eszköz. Olyan eszköz, amit tetszőleges alkalmakkor vetnek be, akár különösebb apropó nélkül, mint legutóbb a máig minden bizonyíték nélkül börtönben tartott 64 vármegyés vezetők, Beke István és Szőcs Zoltán esetében. Borbély Zsolt Attila itthon.ma//erdelyorszag 2017. június 6.A Fekete-Körös völgyének kincseiMájus 26–27-én szervezték meg Tenkén, a Református Művelődési Központban. A konferencia főszervezője és házigazdája Berke Sándor tenkei református lelkipásztor. Fővédnökei főtisztelendő Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke voltak. Már a második konferencia ezen a címen. Feltevődik a kérdés: Miért e konferencia? S miért ilyen gazdag, sokrétű programmal? Mert a vidék, ahol tizenegynéhány településen alig néhány ezer magyar él, káprázatosan gazdag hagyományokban, kultúrában, gazdaságban, természeti kincsekben. S erre nem hullhat rá a feledés pora. Az első nap, Berke Sándor köszöntője után Dénes István Lukács, a Bihari Református Egyházmegye esperese tartotta a nyitó áhitatot. Juhász András, a Körösvidéki Vízügyi és Környezetvédelmi Igazgatóság szakmérnöke Gyuláról, a Fekete-Körös völgy vízrajzi helyzetét ismertette, térképeken és fényképeken keresztül. A vadvízi kenuzás egyik szervezője bemutatta, hogy hol, milyen jelentősebb pontok vannak a folyó mentén (sziklafal, zúgó, gát), amelyeket fel kell tenni a térképre. Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke mint vízügyi szakember beszélt a folyó szennyezéséről, a környezetvédelemről. Papp János muzeológus, preparátor, vetítésen keresztül mutatta be a völgy élővilágát. Külön kihangsúlyozta a védett növényeket és állatokat. Dr. Mátyási Lajos geológus Vaskohsziklásról fényképeken keresztül ismertette a tenkei Czárán Gyula Barlangász Klub történetét, eredményeit. Az 1969-ben, egy középiskolásokból álló csoporttal elhatározták egy barlangkutató klub létrehozását. Megalapították a Tenkei Barlangkutató Klubot, amely a tenkei múzeum égisze alatt, Csák Kálmán irányításával működött és megismerkedik a Béli- és Királyerdő-hegység karsztjával. 1972 után közismertté válnak országos szinten, főleg miután bekapcsolódott a feltárásba Mátyási Lajos és Sándor geológus testvérek és Szuhai Sándor fotográfus. A klub mutatta be az első teodolittal készült barlangtérképet. 1985 után részt vesznek egy közös egyezmény kivitelezésében, melynek célja a Pádis–Varasó–Boga karsztvidék átfogó kutatása. Óriási eredményeket értek el, több mint 150 barlang és több karsztvölgy teodolitos feltérképezésével. Ezután üdítőleg hatott a zilahi Gáspár Attila zenetanár által vezetett Csuprosok citerazenekar műsora. A folytatásban Boros István ny. lelkipásztor Benedek István író életét és munkásságát ismertette. Mint pszihiátriai szakorvos számos munkával gyarapította az orvosi, valamint a regényirodalmat. Erdész Ádám történész Márki Sándor pályája címen ismertette, hogyan jelenik meg a Fekete-Körös vidéke Márki történetírási munkásságában. Nagyon érdekes előadást tartott dr. Bakó Endre irodalomtörténész Debrecenből, Nadányi Zoltán, a bihari trubadúrcímen. Saját kora nem tartotta nagy irodalmárnak, mégis nagyot alkotott. A feketegyőrösi születésű költő, műfordító, főleg szerelmes költeményekkel tűnt ki. E csodálatos, ízes szerelmes költeményeket Meleg Vilmos színművész ismertette óriási átéléssel. Előadása magával ragadta a közönséget. Dénes László tenkei születésű, Nagyváradon élő költő, szerkesztő Dél-Bihar irodalmáról szólva felhívta a figyelmet arra, hogy a történelmi vármegyének ez a része világirodalmi nagyságokat is adott, bár ez jórészt a Nagyszalontáról indultak kapcsán mondható el. Ráadásul tényleg múlt időben, mert ma már pezsgő irodalmi élet Arany János szülővárosában sincs, nemhogy Belényesben, Tenkén, Sarkadon vagy a régió más településein. A nagy felelősség ma már a nemzet azon „napszámosaira” hárul (oktatókra, papokra, népművelőkre, elöljárókra stb.), akik a magyar irodalmi értékek, illetve általában a magyar szellemi teljesítmények és a kulturális örökség felmutatásával, közvetítésével, ápolásával nemzetmegtartó feladatokat látnak el, dacolva a népességfogyással, elanyagiasodással és elidegenedéssel. A nap zárásaként Nadányi Zoltán tiszteletére emléktáblát avattunk a Művelődési Központ falán. /Felirata: NADÁNYI ZOLTÁN Feketegyörös, 1892. okt. 9 – Budapest, 1955. febr. 2. a költő, író, műfordító emlékét őrzi a Szülőföld népe. E táblát a Tenkei Művelődéi és Honismereti Kör állította/ Másnap, szombaton délelőtt folytatódott a konferencia gazdag programja. Csűry István református püspök tartotta a nyitó áhítatot. Pál apostol prédikációján keresztül hívta fel a figyelmet az itt elhangzó előadások és gondolatok fontosságára és aktuálisságára. Benedek Csaba néprajzkutató Szolnokról, a Fekete-Körös völgyében gyűjtött népi értékeket mutatta be képeken keresztül, Tárgyaink utóélete címen. Katona Edit néprajzkutató Budapestről Erdélyen innen, Alföldön túl, – a Fekete-Körös völgye a századfordulón címen tartott előadást. Györffy István tudományos vállalkozása a Fekete-Körös völgyében élő magyarság kutatásaként ismert leginkább a szélesebb és a szakmai közvéleményben, de tanulmányainak újraolvasása és a gyűjtött tárgyak, térképek, a készített fényképek áttekintése után sokkal árnyaltabb kép rajzolódik ki, sőt úgy tűnik, hogy Györffyt – az ugyanebben az időben ott kutató Bartók Bélához hasonlóan – lenyűgözte a hegyvidéki román falvak magyarokéhoz hasonlítva még archaikusabb, „ősi” világa. Éppen ezért a többségi románság néprajzi képe is gazdagon megjelenik kutatásában. Györffy István különleges régészeti lelethez hasonlítható néprajzi gyűjtése kapcsán Fekete-Körös-völgy példáján keresztül kézzelfogható közelségbe kerülnek azok a kulturális-gazdasági-társadalmi változások is, amelyek a 19. század második felének magyarországi falvaiban végbementek. Bartók Béla 1906-ban kezdte meg a magyar népdalok módszeres gyűjtését, de hamarosan ráébredt arra, hogy a magyar népzene sajátosságai, és általában a kelet-európai népek parasztzenéi közt található összefüggések megértéséhez tanulmányoznia kell a nemzetiségek zenéjét is. A román népzene hatását keresve jutott el Györffy Istvánnal egy időben a Fekete-Körös völgyébe, ahol 1909-ben, 1910-ben és 1911-ben többhetes gyűjtőútjai során a Néprajzi Múzeum támogatásával több, mint 350 román, valamint 1912-ben Gyantán és Köröstárkányban 44 magyar népdalt gyűjtött. Gert Sijl ny. építésvezető Hollandiából az 1990 utáni személyes kapcsolatait, segítségnyújtását ismertette Kapcsolatok a szeretet nyelvén a Fekete-Körös völgyében címen. Elmesélte, hogyan vitte át a határon az első segélyeket, majd anyagilag is segítette a tenkei egyházközséget, a szeretetotthont, valamint az itt felépített Művelődési Központot. Dr. Bubenyák Máté, Érdről, elmondta, hogy számtalan alkalommal, összegyűjtött gyógyszereket szállított át a szeretetotthonnak, majd közös kirándulásokat kezdett szervezni, amelyek ma is folytatódnak. Alulírott, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke Bunyitay Vince címzetes püspök, történelemtudós életét és munkásságát ismertette, bemutatva fontosabb műveit. A váradi püspökség története című monumentális munkája döntően befolyásolta az egyháztörténeti kutatásokat. Soós József gyantai lelkipásztor Köteles Pált, az írót, az újságírót mutatta be. Gyantán született 1927-ben. 1950-től másfél évig politikai fogoly volt, majd a termelésben dolgozott mint napszámos, segédmunkás, technikus. Az 1960-as évek közepétől ismét tevékenyen bekapcsolódott a romániai művelődési életbe: írásai jelentek meg a Fáklya, Familia, az Előre, Igaz Szó, Korunk, valamint számos folyóiratban. 1982 szeptemberében jelent meg Töprengés egy torzkép előtt című esszéje, amelyben elemezte és bírálta Ion Lăncrănjan román publicista Gondolatok Erdélyről című propagandakötetét. 1990-től az Erdélyi Magyarság című folyóirat főszerkesztője lett. Győri Róbert budapesti egyetemi tanár Fodor Ferenc geográfus életét ismertette, Önéletrajzaim című munkáján keresztül. Tenkén született 1887-ben. Egyetemi tanár volt Budapesten, gazdasági, tájföldrajzi, vízrajzi, kartográfia-történeti tanulmányok és monográfiák szerzője. Teleki Pál munkatársa volt néprajzi és gazdasági térképei szerkesztésében. Fő területe a gazdaság-tájföldrajz volt. Idősebb korában nagy jelentőségű térképészettörténeti munkásságot fejtett ki, mellyel áttekinthetővé vált a hazai térképészet korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkái maradandó értéket rejtenek, néprajzi vonatkozásai gazdagok, melyek jelentős hatással voltak a kortárs etnográfusokra. Érdekes és humoros formában mutatta be Bartók Béla papucsát Erdélyben hagyta című esszéjét a tiszaföldvári Szabó V. János tájkutató, publicista. Bartók Bélának a Fekete-Körös völgyében végzett kutatómunkáját ismertette, Buşiţia János tanár társaságában. Az utolsó előadás Köteles Ágoston helytörténész, Tornaújfaluból ismertette, saját családi tragédiáján keresztül, a Bódva-völgyi, a felvidéki németek és magyarok sorsát, akiket Szibériába hurcoltak, s amelyek közül kevesen tértek haza. Konkrét számadatokkal illusztrálta e szörnyű tragédiát. Dukrét Géza Reggeli Újság (Nagyvárad) lapozás: 1-18
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
